„Gratulálok önnek, hogy új könyvében határozottan elvetette azt a hamis vádat, amely évszázadokon keresztül alapot szolgáltatott a zsidó nép gyűlöletéhez. Hőn remélem, hogy világos állásfoglalása és bátorsága megerősíti a zsidók és keresztények közötti kapcsolatokat világszerte, és lehetővé fogja tenni a béke és a megbékélés előmozdítását a jövendő generációk számára” - olvasható abban a 2011. március 3-i keltezésű levélben, amelyet Netanjahu izraeli miniszterelnök írt XVI. Benedeknek, „mélységes nagyrabecsüléséről” biztosítva a Szentatyát, miközben a szentföldi haramiaállam vatikáni nagykövetsége közleményben fejezte ki azon óhaját, hogy a pápa „pozitív látomása világszerte inspirálja a katolikusokat”.

Názáreti Jézus című művének második kötetében, amelyből a Vatikán nemrég tett közzé részleteket, a maga részéről Joseph Ratzinger is felmenti a zsidó népet a Krisztus haláláért való felelősség alól. Szerinte ugyanis „a zsidók” kitétel, amelyet János evangélista a Krisztus gyilkosaira alkalmazott („És Jézus (...) nem akart Júdeába menni, mert a zsidók ott várták, hogy megöljék”, Jn 7,1), „ellentétben azzal, ahogyan azt a mai olvasó hajlamos interpretálni, semmiképpen sem jelöli Izrael népét, mint olyat”, és „még kevésbé van ’rasszista’ jellege, hiszen János maga is izraelita volt, akárcsak Jézus és az övéi mindnyájan”. Jánosnál a kifejezésnek „pontos és szigorúan behatárolt jelentése van” - hangsúlyozza a pápa, és a „templomi arisztokráciára” vonatkozik. Ami Máté állítását illeti („És az egész nép válaszolta: Az ő vére hulljon vissza ránk és gyermekeinkre”; 27, 25), XVI. Benedek erről úgy vélekedik, hogy „Máté biztosan nem egy történelmi tényt fejez ki, mert hogyan is lehetett volna jelen az egész nép egy ilyen pillanatban, hogy Jézus halálát kérje?”, ráadásul azt is hozzátéve, hogy ez a zsidók által sokáig igencsak zokon vett fordulat valójában nem is egy átok, hanem a zsidók megváltásának a bizonyítéka!

Igaz, hogy a pápa nem említette Lukácsot („Izrael férfijai, halljátok ezeket a szavakat: a názáreti Jézust (...) megfeszítettétek és megöltétek az istentelenek kezei által”; ApCsel 2, 22-23), sem Pált („ugyanazt elszenvedtétek a honfitársaitoktól, amit azok elszenvedtek a zsidóktól, akik megölték az Úr Jézust és a prófétákat, és minket is üldöztek. Nem tetszenek Istennek, és ellenségei minden embernek”; 1 Th 2, 14-15), pedig a félreértések tisztázása végett az ő szavaikat is időszerű lenne már haladó szellemben interpretálni. Ahogyan egyébként a tridenti zsinat (1545-1563) katekizmusát („És el kell ismerni, hogy a mi bűnünk (...) nagyobb, mint a zsidóké, mert ők, az apostol tanúságtétele szerint, ha felismerték volna a dicsőség királyát, sohasem feszítették volna meg...”) és V. Szent Piusz pápa (1566-1572) véleményét is („A héber nép ... hitszegőként és hálátlanként eltaszíttatott, miután aljas módon elvette Megváltója életét.”). És persze az sem teljesen nyilvánvaló, hogy Szent Ágoston (354-430) a zsidó arisztokráciára gondol, amikor azt írja: „A zsidók ne mondják azt: Nem mi öltük meg a Krisztust” (Kommentár a 63. zsoltárról).

De oda se neki! Talmudista szőrszálhasogatás helyett inkább örvendezzünk, hogy a pápa által megvalósított történelmi revizionizmus végre érvényteleníti a második világháború vesztes népeire önkényesen és érdemtelenül rásütött „kollektív bűnös” stigmát. Hogy csak logikai és szemantikai bűvészkedés árán? Nem számít. Elvégre a cél ez esetben is szentesíti az eszközt. Elvárható tehát, hogy ez alapján Izrael is visszafizeti azokat az orbitális összegeket, amelyeket a holokausztért való állítólagos kollektív felelősségük címén 1945 óta különböző népektől kizsarolt, és hogy bűnbánatot fog gyakorolni egy olyan esemény szégyenletes és gátlástalan kihasználásáért, amelyért tehát a népek (egész népek) nem tehetők felelőssé.

Egyébként XVI. Benedek előtt már egy másik egyházi tekintély, Jean-Marie (sz. Aaron) Lustiger (néhai) párizsi bíboros is revizionista húrokat pengetett a deicídiummal kapcsolatban. „Pilátus alapjában véve azt mondja a Krisztusnak: ’Te politizálsz’, és ezért kivégezteti a katonáival. (...) Igen, Pilátus, és ő tesz egy feliratot a feszületre, politikai bűncselekménnyel vádolva: ’Názáreti Jézus, a zsidók királya’. Ez lázadás a császár ellen!” - állította egy rádióműsorban (Europe 1, 1983. január 6.), majd egy lapinterjúban is megismételte ugyanezt: „Az evangélisták hangsúlyozzák, hogy a Krisztus halála az összes embert kompromittálja, Rómát ugyanúgy, mint Izrael népét. (...) És Pilátus, a hatalom és a jog képviselője követi el a legnagyobb igazságtalanságot. (...) Noha ő a hatósági személy és állítólag az igazságot, a méltányosságot biztosítja, tudatosan elítél egy ártatlant." Ebben a perben Izrael egyes képviselői is kompromittálódtak: vének, papok, írástudók. És a nép, - Szent Lukács szerint,- csak néma szereplő maradt” (Le Nouvel Observateur, 1983. április).

Hogy Lustiger itt nemcsak önmagával keveredik ellentmondásba (előbb az evangélistákra hivatkozva elismeri, hogy a Krisztus halála Izrael népét is kompromittálja, utóbb Lukácsra hivatkozva azt mondja, hogy a nép néma szereplő maradt), hanem magával Lukáccsal is („Mindnyájan együtt kiáltották: Veszejtsd el őt és engedd szabadon Barabást! (...) Pilátus ismét hozzájuk fordult, mert szabadon akarta bocsátani Jézust. És ők azt kiabálták: Keresztre! Keresztre vele! Harmadszor is megkérdezte tőlük: ’Mi rosszat tett? Semmit nem találtam benne, ami halált érdemel. Megvesszőztetem tehát és szabadon bocsátom.’ De azok nagy hangon erősködtek, hogy megfeszítsék, és Pilátus úgy határozott, hogy amit kértek, legyen megtéve”; Lk 23, 18-24)? Nem fontos. Mert a cél ugyebár szentesíti az eszközt. Pilátusnak meg már úgyis mindegy. Egy újabb rágalommal több vagy kevesebb, az ő renoméján már aligha ronthat. Úgy látszik, ha már egyszer akaratán kívül belekerült a krédóba, pogány létére neki is cipelnie kell a maga keresztjét - mások helyett vezekelve. A „mások” helyett...

Gazdag István - Antidogma